Már megint – vagy még mindig? – Schmitt Pál. Agyonrágott csont, hamarosan emlékezni sem fogunk rá, annyira felejthető, semmi ember volt, mégis, el kell mondanom, ami dühít. Ahogy mártírt csináltak belőle. Ahogy állva, vastapssal kísérve vonult ki az ülésteremből.
Mozgalmas napokat élünk. Egymást kergetik az események, nyilatkozatok külföldre és belföldre – még véletlenül sem egyformán, a tüntetések és ellentüntetések egymást érik – újabban már importálunk is tüntetőket.
Esztergom. Látlelet a Fideszről. Pusztuljon a város! Sötét utcák, hideg iskolák, éhes gyerekek. Úgy kell nekik, ha nem szavaztak ránk! Persze, Megyes Tamásnak jár a fűtött úszómedence, a sokmilliós perköltség önkormányzati kasszából történő kifizetése.
Levelet kaptunk – mi, nyugdíjasok, valamennyien. Nagy vezérünk, O.V. írt nekünk, immáron harmadszor. Két megjegyeznivalóm lenne a levéllel kapcsolatban.
Baj van. Nagy baj. Nemcsak nekünk, átlagembereknek – nekünk már régen rossz –, hanem most már a Fidesznél is. Hiszen mi másért spricceltek volna szét a szélrózsa minden irányába kormányunk vezetői október 23-án?
Az alábbi gondolatok megdöbbentően aktuálisak, a mának és a máról szólnak. Szinte hihetetlen, hogy több mint 150 éve vetették papírra őket. Egy olyan ember tollából származnak, akit miniszterelnökünk tisztel és nagyra becsül, hiszen hidat, teret és tervet nevezett el róla.
„Az államháztartást ki kell egyensúlyozni. A kincstárat fel kell tölteni. Mérsékelni kell a közterheket. Az arrogáns közalkalmazottakat meg kell fékezni. Meg kell szüntetni a külföld segélyezését, mert így Róma a csőd szélére kerül.
Nem értem. Nem értem, nem értem, mi folyik itt. Önök értik?
Miért hagyjuk, hogy vezetőink hülyének nézzenek? Hogy legfőbb vezetőnk egészen másképp beszél külföldön, mint itthon? Hogy megfagyjon körülöttünk a levegő?
Miniszterelnökünk nem tagadja meg önmagát. Nyolc év dühe, frusztráltsága robbant ki belőle tavaly áprilisban. „A köztársaság királya” - írta róla Friss Róbert újságíró.
Már megint – vagy még mindig? – Schmitt Pál. Agyonrágott csont, hamarosan emlékezni sem fogunk rá, annyira felejthető, semmi ember volt, mégis, el kell mondanom, ami dühít.