Az utolsó interjú Bajnai Gordonnal

A távozó kormányfő az ígéretek sorsáról és a hokiválogatott mezéről.
Minden társadalom tudatát a nagy traumák és sikerek alakítják. A válság is ilyen tudatformáló sokk. Az ország vezetőinek felelőssége, hogy ebből a társadalom milyen következtetéseket von le – nyilatkozta lapunknak Bajnai Gordon távozó miniszterelnök.

A Népszabadság május 29-, i szombati számában jelent meg ez az interjú  Nagy N. Péter és Tóth Ákos tollából.

– Sajnálja?

– Mit kellene sajnálnom?

– Hogy elvállalta, vagy azt, hogy kevés ideje volt, netán azt, hogy nem sikerült, félbemaradt valami. Sajnál-e valamit?

– Egyáltalán nem sajnálom, hogy belevágtam ebbe a feladatba, mert szükséges és eredményes volt, amit csináltunk. Arra vállalkoztam, hogy Magyarországot visszafordítjuk a szakadék szélétől és új, tartós felzárkózási pályára állítjuk. Mindezt úgy, hogy az elkerülhetetlen változásokat az elviselhetőség keretein belül tartjuk. Engem ez inspirált, és ebben jelentős, objektíven mérhető eredményeket értünk el. Ezért a lehetőségért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Azt sem sajnálom, hogy véget ért, hiszen eleve egy évre vállaltam ezt a munkát, s azt, amit elképzeltem, minden lényeges elemében megcsináltuk. Ugyanakkor még nagyon sok dolog vár az utánunk jövőkre, amit mi, bár fontosnak tartottunk, idő vagy támogatás híján nem csinálhattunk meg. Ilyennek gondolom egy tisztességesebb pártfinanszírozási törvény elfogadását, például. És persze sajnálom, hogy a legvagyonosabbakat érintő szolidaritási ingatlanadó elbukott egy technikai kifogás miatt, miként azt is, hogy az új Ptk. nem léphetett életbe, miközben nagyon lényeges változtatásokat hozott volna például a fogyatékkal élők érdekében. Ami a lényeget illeti: nincs hiányérzetem.

– Azt mondja, hálás a sorsnak. Vajon a sors hálás lesz-e?

– A válságkezelést háláért, népszerűségért elvállalni ab ovo alkalmatlansági kritérium. Még akkor is, ha Magyarország polgárai az általam vártnál türelmesebben fogadták az intézkedéscsomagot. De nyilvánvalóan nem szerethették, mivel fájdalmas és elkerülhetetlen megszorításról szólt. És mégis: a zsigereikben érezték, hogy ennek meg kell történnie. A kormány népszerűsége nagyon mélyről indult, de sokat emelkedett, és rengeteg biztatást kapunk ma is. Az persze már az új kormányzó párt eminens politikai érdeke, hogy az őt megelőző politikai időszakot negatív színben tüntesse fel, s az általa elvégzendő nehéz feladatokért az előző kormányt hibáztassa. Csakhogy a csontvázak nem a költségvetésben, hanem a választási ígéretekben vannak. Azokat nem lehet rajtunk számon kérni. Másról sem beszéltünk, mint hogy az idén nagyon-nagyon nehéz év jön, de cserébe megnyerjük a 2011-től való fellendülés lehetőségét. Most ezen az úton haladunk. Amikor a gazdaság egy drámai zuhanás után visszatért a növekedéshez, amikor megállítottuk az adósság emelkedését, a költségvetés hiánya Európában a legalacsonyabbak között van, és a munkanélküliség növekedése megállt, nem indokolt vészhelyzetet emlegetni, viszont veszélyes. Még a végén elhiszik azok, akik a forint árfolyamát, a kamatokat és kockázatokat meghatározzák. És azzal a nagy nehezen kivívott bizalom és biztonság elvesztését kockáztatjuk.

– Mi lett volna, ha bő egy éve nem vállalja a posztot, és előre hozott választásokat kell tartani?

– Ha lehet, most még inkább meg vagyok győződve a döntésem helyességéről. A Görögországban, Romániában és más országokban látottak azt jelzik, hogy egy négy-öt hónapig elhúzódó bizonytalanságot talán végletesen megsínylettünk volna. Továbbá a választási kampány nálunk, ami, ahogy ezt most is láthattuk, a várakozás felcsigázásáról szól és nem a helyzettel való tényleges szembenézésről. Ezt akkor Magyarország nem bírta volna ki. Minél később lépünk, annál fájdalmasabb lett volna. Ha a Fidesz–KDNP akkor hatalomra kerül, mára a legitimitása mélyponton lenne az elkerülhetetlen intézkedések miatt. Ha pedig nem tette volna meg az elkerülhetetlen lépéseket, akkor a válság miatt. Így viszont Magyarország az elsők közt lépett, mert volt a parlamentben többsége a felelősségnek. Mi a jövő évtől már az egyensúlyra alapozott növekedésre koncentrálhatunk, miközben Európa azzal lesz elfoglalva, hogy miként hordja el az adósság- és deficithegyét. Viszont most a következő években arra kell felkészülni, hogy sokkal bizonytalanabb lesz a politikai helyzet Európa-szerte, a térség növekedése adott esetben visszaesik, s egyszerre kell uniós szinten a hiányt csökkenteni és alapvető reformokat végrehajtani. Sok kormány idő előtt fog megbukni, sok koalíció szétesik majd, s nekünk ebben a helyzetben kell gazdasági és politikai értelemben, az előző évtizedeknél jobban is helytállni, versenyképesnek lenni, Európához felzárkózni. Ezért aztán nehéz dolguk lesz a következő kormányoknak is.

– Mennyiben tartja e tekintetben ígéretesnek a kormányprogramot?

– Nem lenne helyes, ha az utánam jövők politikáját rögtön minősítgetni próbálnám. Megélt tapasztalatból mondom, jár nekik a türelem. Nekem adatott egy év, hogy megmutassam, mit gondolok a jó kormányzásról. Most máson a sor. Ez után az interjú után jó ideig nem tervezek megszólalni belpolitikai ügyekben, kivéve persze, ha politikai támadás ér, és meg kell védenem magam.

– Ilyen nemzetközi környezetben miként értékeli a kettős állampolgárságról hozott döntést, illetve a Trianonról szóló határozatot?
 

– A határokon túli magyarokat érintő politikában az igazi mérce az, hogy mindaz, amit egy adott kormány tesz, végeredményében javít-e a magyar kisebbségek helyzetén vagy ront. Minden kérdést, minden választ ez minősít. Ebben ideje van az erőfelmutatásnak és ideje van az okos diplomáciának is. Fel kell mérni, mikor, melyik a célravezető. Trianon szörnyű sebe a magyar történelemnek, és a XX. század tanulsága számomra az, hogy nem az viszi előre az országot, ha mély sebekben vájkálunk, hanem az, ha a jövőnket próbáljuk megtalálni. Számunkra épp az uniós tagság hordozza magában a traumából való kigyógyulás lehetőségét. Az EU-tagság, Schengen, az európai alapjogi charta, az euróövezet, a határokon átnyúló fejlesztés, az oktatás és a kultúra összességében jobban megélhetővé teszi a nemzeti összetartozást, mint bármikor az elmúlt kilencven évben. Erre az új helyzetre lehet és kell jövőbeli, új nemzetstratégiánkat alapozni, ehhez vannak kitörési lehetőségek. Örültem, hogy a magyar választási kampányban senki nem próbálta kihasználni a kisebbségeket és sajnálom, hogy a szlovákiai kampányban ez előkerülhetett.

– Amióta a nyilvánosság ismerheti, minden mondatában a fegyelmet, a rációt találta. Mégis, mintha a Jobbikkal kapcsolatban többször is öntől szokatlan, izzó indulatot lehetett érezni.

– Nem személyes sérelem fűt, az ország érdekében és nevében tiltakozom, alapos racionális megfontolás alapján.

– Meglehet, racionális az indulata. De tisztán politikai, vagy túlmegy ezen?

– Éppen az a baj, hogy a demokratikus pártok nagyobb része ebben a kérdésben taktikázik, maszatol, mellébeszél. Pedig a demokratikus pártoknak ki kéne mondaniuk, hogy a nemzeti szimbólumok alatt vonuló szélsőjobb a nemzetre kártékony eszméket hirdet, árt az országnak, a nemzetnek. Mélyen átérzem azok félelmét és fájdalmát, akik ellen a gyűlöletkeltő politika irányul. A megszólalásaimmal azt akartam megmutatni, hogy igenis, lehet világos határvonalat húzni, és a demokrácia kerítésén belül lévők közt elvárható az összefogás. Saját belső felháborodásomon túl azért is, mert a szélsőségesek az egész országnak ártanak, még úgy is, hogy nincsenek kormányon. Magyarországról most kettős a kép a világban: egyfelől erősödik az eredményes válságkezelés miatt a bizalom, ugyanakkor szinte minden véleménynyilvánításban előjön vészjósló jelként a szélsőjobb térnyerése. Ez könnyen az országot visszahúzó tényezővé válhat. És persze mindannyiunknak el kell gondolkodni azon is, hogy miként kaphatott ennyi szavazatot a szélsőjobb. Meggyőződésem, hogy nem azért, mert a szavazók tömegei hasonlóan szélsőséges beállítottságúak, hanem azért, mert a demokratikus politikai elit az elmúlt években szőnyeg alá söpört alapkérdéseket, magukra hagyta a választók jelentős csoportját. Idetartozik a kistelepülések létbiztonsága, a romaintegráció, a korrupció, a segélyből élés kontra munka dilemmája. A magyar politika ezekre csak kényelmes válaszokat adott, konfliktuskerülésből. Meggyőződésem, hogy a cigányság ügye a következő 15 év magyar belpolitikájának legfontosabb és legnehezebb problémája.

– Orbán Viktor szerint a romák oktatási integrációja maga a zsákutca.

– Az én kormányom ebben más álláspontot képviselt. Igaz, az integrációt is ésszel kell csinálni, hogy eredményre vezethessen.

– Azt mondta, megérti azokat, akiket sértenek a szélsőjobboldal által gerjesztett indulatok. Megérti-e ugyanígy azokat is, akiket az őszödi beszéd sértett?

– Megértem. A kettő persze nem csereszabatos. Azt hiszem, hogy helyes volt a beszéd lényegi tartalma, jelesül az, hogy véget kell vetni a magyar politikában a rövidlátó, bennfentes, haszonleső politizálásnak, ami a politikai osztály nagy részét jellemezte, és vissza kell térni oda, ahová definíció szerint tartozik, a közjó szolgálatához. Hibának tartom ugyanakkor, hogy ez nem a nyilvánosság számára hangzott el. És megértem azok felháborodását is, akik a beszéd egyes elemei kapcsán becsapottnak érezték magukat. Csakhogy féltem őket, nehogy ugyanígy a saját becsapottságukkal szembesüljenek időről időre, hiszen ma is rendkívül manipulált a politikai beszéd és működés. Nagy a kockázata annak, hogy ilyen beszédhelyzetek újra és újra előállhatnak. Az őszödi beszédben felbukkanó hazugságmotívum felháborító lehet az állampolgárok tömegei számára, a politika bennfentesei részéről azonban álságos és cinikus a felháborodás, hiszen azóta is dominánsan ugyanazokkal az eszközökkel élnek.

– Politikussá vált? Ki lehet-e ebből szállni – mint ahogy többször ígérte – abban a pillanatban, amikor átadja a feladatokat utódjának?

–Nem gondolom magam politikusnak. Politikus az, aki hivatásszerűen azzal foglalkozik, hogy a közhatalmat megszerezze és megtartsa. Én soha nem akartam sem megszerezni, sem megtartani a hatalmat. Nem vagyok párttag. A válságkezelésből fakadó sajátos attitűddel viseltem átmenetileg az ország egyik legfőbb politikai tisztségét. A feladatom lejárt, igyekszem a legnagyobb tisztességgel átadni az utódomnak.

– Személyesen tárgyalt már Orbán Viktorral a folyamatban lévő, az átadandó ügyekről, helyzetekről?

– Nem. Készen állok erre, és fontosnak is tartom. Viszont nem nekem kell kezdeményeznem, a szokás szerint ez a bejövő miniszterelnök lehetősége.

– A mai kiköltözést megelőzően sok dobozt telerakott. Mi az, amit a legjobb érzéssel visz haza a Miniszterelnöki Hivatalból?

– Két éve, amikor a válogatott felkerült az A csoportba, kaptam egy dedikált mezt a jégkorongcsapattól. Amit ők elértek, én azt fantasztikus teljesítménynek tartottam az adottságainkhoz, a körülményeinkhez, a múltunkhoz képest. Meg tudtuk haladni önmagunkat, s ez a dressz azt szimbolizálta számomra, hogy igenis, Magyarországnak van egy jobb, tehetségesebb, szerethetőbb arca. A politikusok felelőssége, hogy a zsigeri ösztönöknek nyitnak utat, erre építenek bázist vagy éppen ellenkezőleg, a köré szerveznek erőt, hogy képesek legyünk tartósan megmutatni szebbik arcunkat. Minden társadalom tudatát a nagy traumák és sikerek alakítják. A válság is ilyen tudatformáló sokk. Az ország vezetőinek felelőssége, hogy ebből a társadalom milyen következtetéseket von le. Magyarország változást akart, és szükség is van a változásra. De az önmagában nem elég. Van jó és rossz változás is. Nem elég önmagában csak a hatalmi változást akarni. Van változás, amely a haladás fősodrába emel és van változás, amely a múlt már sokszor kudarcot hozó kalodájába zár. Az országnak a válságból okulva újra utat kell találni a Nyugathoz, a folyamatos és érzékelhető európai felzárkózáshoz. Ez lesz a következő évek nagyon kemény leckéje.

Haza és Haladás névvel alapítványt hoz létre Bajnai Gordon távozó miniszterelnök. A közpolitikai alapítvány elsődleges célja és feladata a Bajnai-kormány örökségének gondozása és szükséges védelme. A Haza és Haladás Alapítvány kurátorai a Bajnai-kormány két kabinetfőnöke, Hegedüs Dóra, Szigetvári Viktor, illetve a kormányiroda vezetője, Tordai Csaba lesznek. Az alapítvány indulásához szükséges költségeket – mintegy kétmillió forintot – a távozó miniszterelnök saját forrásból fedezi.